Apró örömök

... s hogy az otthon izét se felejtsük el, a legutóbbi szabadnapunkon úgy döntöttünk, hogy megidézzük a kerti hússütés szellemét. 10 nap nonstop munka után nem csak a pihenésre, hanem a húsra is fájt a fogunk erősen. Szóval sör, miccs, húsi, barbeque, haverok, zene és a totál relaxról fogok írni most nektek.

Egy kis séta a tengerparton Tenbyben, majd vissza a zőldfüves valóságba, csináltunk magunknak kertet! Jeeeejjj!!!

Ahogy mondani szokták: "aki a kertjét ápolja, az a lelkét is", mi úgy döntöttünk, hogy megteremtünk magunknak egy kis nyugis környezetet, ahol a meggyfa árnyékában sziesztázhatunk néha, amikor már semmi más nem tölt fel csak egy jó pihenés az árnyékban. Így kis asztal, pokróc, két szék és ami még jár bele: társaság!!

A legutóbbi ilyen feltöltődésem alatt feküdtem a vadmeggyfa árnyékában, olvasgatva egy könyvet. Elmélkedtem arról, hogy tulajdonképpen milyen jó a folytonos elfoglaltság, hisz az idő lerövidül, a napok már nem is léteznek és csak a heteket számolod, amikor már a fellegekben leszel és repülsz haza egy kicsit megölelgetni azokat, akik erőt adnak a mindennapokra.

Itt is sok új ismerős kerül: Fülöp szigetiek, lengyelek, franciák (fotó). Érdekes története van minden egyes kultúrából származó ismerősünknek.

Nehéz összekötni és még nehezebb megszokni, hogy minden kultúra más viselkedésformát hoz magával. Sokszor ami nekünk barátságos, az másnak túl sok, ami nekünk rideg, az nekik pont jó.

Mostmár negyedik hónapja, hogy itt vagyunk, már a helyhez, az ételekhez hozzászoktunk, mostmár az embereket kell megszokni. Én nagyon nyitott embernek tartom magam, itt épp e miatt magam visszatartom, mert talán más hatást érek el, nem azt, amit én szeretnék.

Épp ezért összegyűltünk mi közép és kelet európaiak, és nagyot ettünk az életre. Még a tengerparti séta sem tudja nekem ugyanazt a feltöltődést nyújtani, mint a kertben a sütkérezés kacagással összekötve.

Igen, nagyon szép itt. De bevallom, ...egy kicsit hiányzik az otthon :)

Ma pontosan három hónapja úgy ültünk a mellettem lévő épület ebédlőjében, hogy csak egymás szemébe mertünk nézni. Minden idegen volt. A padló mindenhol ugyanazzal a sütét kék fúrcsamintás szőnyeggel behúzva, az emberek nagyon gyorsan és érthetetlen akcentussal beszélnek, zavarban vagyunk..várjuk, mi történik.

Új munkahely, új ország, új helyzet. Még a szagja is más mindennek. Keresek valami otthonra emlekeztető képet, tárgyat, hogy biztonságban érezzem magam. Egyetlenegy, ami kalandot formál az egészből, az, hogy ketten vágunk bele, és nyitottak vagyunk sok sokat magunkba szivni, abból, amit itt tanulhatunk.

Mostmár az ágy kényelmessé vált és reggelente egymást ébresztve mosolygunk, s keressük mi legyen az aznapi kaland szelete.

Nem sokszor van itt jóidő, az emberektől érdeklődtünk, hogy mikor van olyan meleg, amikor vörösre perzselhetjük az "álompartokon" magunkat. Az ittlétünk alatt egy nap sikerült elkapni ezt a meleget, talán az első napja volt itt a nyárnak, mi nagyon élveztük :D

Aznap reggel rohanás a Tescoba, gyors fürdődressz vásárlás, törülköző és rohanás a viz mellé. Nem vicc, nem ámitás, itt ki kell használni a "meleg pillanatokat". A homok meleg, a part teli emberekkel, fagyis autó körül rengeteg gyerek, és mi.

A vizbe ki és befutások közepette eszembejut, hogy bizony én hetedik éve nem láttam tengerpartot.

Most olyan tengerparti övezetben élünk, ami habár nem meleg az év nagyrészében, de Nagybritannia legszebben ápolt , legtermészetesebb Coastal Park-ja. Habár nyáron legtöbbször a 18-21 fok a maximális és a viz hőmérséklete nem haladja meg a 16 C.-fokot (nem a meleg kádvizzel talál) , mégis felüditő érzés és pihentető egy hosszú séta a tengerparton.

Ennek a napnak tehát fontos szerepe van hétkönapjainkból, mert ekkor még a vizbe is belemerészkedtünk, mint a fenti ábra mutatja ;) .

A mai nap a sétáról szólt igy hát nekünk is. A feltöltődés sokszor egy sétában rejlik, ma Saundersfoot beach-et választottuk. Ez is egyike azon partoknak, amit a legnagyobb természetességben probálnak megőrizni, igy apály idején a tenger amit magából kimos, azt megmutatja. Olyan érzés mint egy leengedett akváriumban sétalni, ahol találsz élő kagylókból kirakott sziklákat, kis rákokat rejtőzni a homok alatt, tengeri csillagokat, ahogyan harcolnak az életbenmaradásért a napon, várva a dagályt, hogy megmentse...ma egyet megtudtam menteni azthiszem, visszadobtam a tengerbe.

Talán most úszkál megint a mély vizben:)

Az angol beteg..

A mai nappal már hetedig napja, hogy az angol szortyogásba belevágtam.

A nátha varázsos hatására ma nem a helyek számitanak élménynek a beszámolómban, hanem azok a gondolatok, amelyek a héten fogalmazódtak meg bennem, ime egy másik szelet:

Angol náthának keresztelem, mert nem olyan mint mi, hogy valamit eldöntünk és ha megkell tenni, akkor azt gyorsan és hatásosan. Nem. Az Angol és a náthája egészen más. Olyan, amilyen a munkastílusuk: lassú az előkészület, hosszú a lefolyása és az eredmény jónak tűnik noha, de igazából semmiben sem különbözik a mienktől. Valóban, az ország a mai árfolyam szerint a világ leggazdagabb helyének számit, sok eszköz van, ami rendelkezésükre áll, viszont itt a találékonyságot zokon is vehetik az emberek, annyira nem szokás gondolkozni.

Furcsának hangozhat ez a kurta párhuzam,de mivel sokminden más, sokszor Zsoltival viccesen állítjuk be az itteni életet, ami nagyrészt csak abban különbözik az otthonitól, hogy jobb az árfolyam és az emberekbe bele van nevelve, ha nem az ő feladatuk egy tévé bekapcsolása, akkor nem is értenek hozzá.

Így, mint önbizalom fejlesztést mindenkinek ajánlom megkóstolni az itteni életet, ahol a kelet európai embert sokan a térképen sem tudnak beazonosítani és mindenekelőtt Transilvánia egyenlő valami vámpírral, amiről hallottak, azt is a filmekből. Természetesen a tudja hol van Transilvánia? kérdésre is csend a válasz. A legviccesebb jelenet, amikor a kolleganőmnek elmeséltem, hogy milyen szép országból származunk, és a végén megkérdi tőlem, hogy: „S tényleg vannak furcsa emberek a hegyekben, akiktől félni kell?” – azaz fogas emberek, mint utólag kiderült. Én is szeretném elhinni, hogy nem igaz ez az beszélgetés.

A másik, amit megkellett és még meg is kell tanuljunk, hogy a butaság, nem rosszindulat.

Emberek között élünk egy elszigetelt környezetben, ahol az hétköznapi élet szabályai megváltoznak. Meg kell tanulnunk olyan emberek között élni, akiknek az értékrendszerük más. Ők sosem jártak más országokba, legalábbis ritka, olyan is akad, aki soha nem járt Londonban, illetve ki sem járt a megyéből.

Avagy, ahogy Zsolti mondaná, ha megyét vált, viszi az útlevelét :-)

Mi úgy érkeztünk ide, mint akik most születnek újra, olyan éhséggel, hogy felfalnák a világot és most rá kell jönnünk, hogy a bennünk lévő vulkán az itt pihenőre tér, felfedezzük ennek a helynek a titkait és aztán kaland tovább!! ;)

Tizenhárom hete érkeztünk meg.

...és mivel Anglia nem London és London sem egyenlő Angliaval engedjétek meg elmeséljem, hogy jártam a világ végén. Vagy akár a kezdetén ha ugy tetszik!

Ha szeretnétek halhatatlannak és egyben nagyonis apró kis porszemnek érezni magatokat a világegyetemben, akkor ajánlom nektek is elmenni a "Zöld hid"-hoz, avagy a Green Bridgehez: Isteni milyen gyönyörű négy emelet magasságábol rátekinteni arra, ahogyan elszakad Anglia partja az Atlanti óceántól. Történt egyszer, amikor az angliai partok elszakadtak az európai kontinenstől, és mindez még mindig ugyanúgy megmutatja magát, mintha most történt volna.

Mindeközben apró kis pingvinek mintha pletykálnának , olyan ricsajt csapnak és ülnek lazán a sziklák tetején, mint a világ urai. Emlékeztek a "Táncoló talpak"cimű rajzfilmre? Na az. Nagyonis az!

Merthogy mindig valahol elkezdünk élni, és aztán rájövünk, hogy halandóak vagyunk.

Én is úgyérzem, hogy amióta eljöttem otthonról, az életem is olyan gyorsan felpörgött, mint a kilóméterek az elején. Nagyon fárasztó néha, és egymást próbáljuk felpofozni, hogy pihenjünk, áljunk le néha, ne akarjunk mindent felfalni: pénzt, munkaórákat, idegennyelvet, tengerpartokat, na meg ugyebár a kajat sem. nagyon nehéz. Ezért is ritkábban tudok kiszakitani egy szeletet az életünkból és irni róla.