...és mivel Anglia nem London és London sem egyenlő Angliaval engedjétek meg elmeséljem, hogy jártam a világ végén. Vagy akár a kezdetén ha ugy tetszik!

Ha szeretnétek halhatatlannak és egyben nagyonis apró kis porszemnek érezni magatokat a világegyetemben, akkor ajánlom nektek is elmenni a "Zöld hid"-hoz, avagy a Green Bridgehez: Isteni milyen gyönyörű négy emelet magasságábol rátekinteni arra, ahogyan elszakad Anglia partja az Atlanti óceántól. Történt egyszer, amikor az angliai partok elszakadtak az európai kontinenstől, és mindez még mindig ugyanúgy megmutatja magát, mintha most történt volna.

Mindeközben apró kis pingvinek mintha pletykálnának , olyan ricsajt csapnak és ülnek lazán a sziklák tetején, mint a világ urai. Emlékeztek a "Táncoló talpak"cimű rajzfilmre? Na az. Nagyonis az!

Merthogy mindig valahol elkezdünk élni, és aztán rájövünk, hogy halandóak vagyunk.

Én is úgyérzem, hogy amióta eljöttem otthonról, az életem is olyan gyorsan felpörgött, mint a kilóméterek az elején. Nagyon fárasztó néha, és egymást próbáljuk felpofozni, hogy pihenjünk, áljunk le néha, ne akarjunk mindent felfalni: pénzt, munkaórákat, idegennyelvet, tengerpartokat, na meg ugyebár a kajat sem. nagyon nehéz. Ezért is ritkábban tudok kiszakitani egy szeletet az életünkból és irni róla.